hajdicsné varga katalin ph.d
Képek az ügyviteli szakképzés történetéből (1900-1930)
„Gyorsírók” és „gyorsírónők” fakultatív és kötelező képzése
Magyarországon a gyorsírás tanulását és alkalmazását történelmi szükségszerűség alakította, a reformkori országgyűléseken elhangzottakat minden magyar ember számára megismerhetővé akarták tenni haladó szellemű képviselőink. Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc bukása után közel két évtizedig történelmileg indokolatlan a „gyorsírásbani kiképzés”, az 1867. évi kiegyezést követően azonban alkalmazásának már gazdasági, a 20. század első évtizedétől pedig társadalmi indoka is van. Néhány évtized alatt ugyanis gyárak, vállalatok, bankok egész sora létesült. Ez az ügyviteli munkák mennyiségének növekedését hozta magával, amelynek kielégítésére egyre több irodai alkalmazottra volt szükség. A gyáriparban, a különböző vállalatoknál, a hivatalokban tömegesen alkalmaztak gyors- és gépírókat. Az irodai élet egyre több, egyre jobb munkaerőt kívánt, ennek és a zajló gazdasági, társadalmi változásoknak az eredményeképpen egyre több nő vállalt állást.
A gyorsírástudás hasznosításának így két fő területe lett. Egyrészt a képviselői beszédek rögzítésére, a parlamenti nyilvánosság biztosítására szolgált továbbra is az országgyűlésben, másrészt évről évre fontosabb szerepet töltött be az üzleti és a hivatali munkavégzésben. Ez a kettősség jellemző volt a szakképzésre is. A parlamenti gyorsírók férfiak, az irodai gyorsírók zömében nők voltak, s míg az előbbiek főként gimnáziumokban, fakultatív keretben, addig az utóbbiak a „közgazdasági életre képző tanintézetekben”, a női kereskedelmi szaktanfolyamokon és továbbképző tanfolyamokon szerezték meg a szükséges ismereteket, végzettséget. A gyorsírókat vizsgáztató bizottság előtt a vizsgákon beszédíró gyorsíró képesítést a fiúk, a gyakorló gyorsíró képesítést a lányok szereztek elsősorban. A különbség a diktátum sebességében és az áttétel minőségében volt: „’Beszédíró gyorsíró’ az, aki 10 percen át percenkint 300 szótagtól 350 szótagig fokozódó sebességű szöveget leír és közönséges írásba elfogadhatóan áttesz. A beszédírói gyorsírói képesítés az országgyűlési gyorsírói szakvizsgával egyenértékű és mindennemű gyorsírói gyakorlati munka vállalására jogosít. ’Gyakorló gyorsíró’ az, aki 10 percen át percenkint 250 szótagos sebességű szöveget leír és közönséges írásba elfogadhatóan áttesz. A gyakorló gyorsírói képesítés olyan munkák ellátására jogosít, amelyek a diktálás rendes sebességét meghaladják, de a nagyon gyors beszéd vagy szabadelőadás szószerinti feljegyzését nem kívánják meg, pl. beszédek és értekezletek kivonatos jegyzése, jegyzőkönyvek szerkesztése stb.” (Galamb, 1941:44).
A leánynevelés iskolái
A polgári korszakban a gazdasági, társadalmi átalakulás következtében megváltozott az intézményrendszer is. Az állami, valamint a magán intézményeknek és szervezeteknek a működtetése a művelt, szakképzett munkaerő alkalmazásával valósulhatott meg. A középiskolákat a jövő értelmiségének az első számú képzési helyének tekintette a mindenkori hatalom, ugyanis innen kerültek ki évszázadokon át a középirányítók, és innen lehetett továbbjutni az egyetemre, a vezető értelmiség képzési intézményébe. Ezekre a pályákra azonban a XIX. században a leányok nemigen gondolhattak, hiszen ebben az időszakban is a leánynevelés legfontosabb szempontjai még mindig a „jó erkölcsi tulajdonságok kialakítása, a rend, a mérsékletesség, a választékosság és a józanság erényének a kifejlesztése” voltak (Fehér, 1999).
A Ratio Educationis rendelkezéseinek eredményeképpen egyre több leány tanult a falusi és városi népiskolákban. A nagyobb városokban a női szerzetesrendek irányítása alatt a városi polgárleányok a leányiskolákban sajátíthatták el az elemi ismereteket, bár a követelmények a fiúiskolákhoz képest szerényebbek voltak. A különböző felekezetek mind törekedtek a leánynevelés reformjára, egyesek még külön tantervet is készítették, de a tervek csak szűk körben valósultak meg. A magánkézben levő leánynevelő intézetek a szegény családok leányai számára elérhetetlenek maradtak, csak a tehetős nemesi és polgárcsaládok lányai tanulhattak ezekben, ahol a legfőbb nevelési cél a német nyelv, a kézimunka és a kellemes viselkedés elsajátíttatása volt. Bármelyik iskolatípust vizsgáljuk is meg abból a szempontból, hogy milyen gyakorlati ismeretek tanítására került sor, a leányokat a praktikus tudással a nők hagyományos „birodalmára”, a háztartásra készítették fel.
Éles határ választotta külön azokat a területeket, amelyekben a férfiak tevékenykedtek, azoktól, amelyeket átengedtek a nőknek. A munka és a világ, az állam a férfiak, a háztartás, a család a nők dolga volt nemcsak a XIX. század második felében, hanem még a XX. század elején is a közvélekedés szerint (Grlica, 2006).
A felsőbb leányiskolák és a polgári leányiskolák nevelése közti legfőbb különbség az volt, hogy míg a felsőbb leányiskola a vagyonosabb középosztály leányait a nagyvilágra nevelte, addig a polgári leányiskola az ennél szegényebb középosztály lányait az életre készítette fel. Ugyanakkor a századfordulón már egyik iskolatípus sem tudta kielégíteni a középosztály leányainak az igényeit, mert egyre több nő akart és kényszerült munkát vállalni, és ennek eredményeképpen eltartani önmagát (Kereszty, 2008).
A gyorsírás tanítása a leányok középiskolai képzése előtt
1870 előtt csak a fiúk számára volt lehetőség a gyorsírás tanulására, hiszen a népoktatási intézményekből kikerülve a leányok nem járhattak középiskolába. A fiúk a nagy hagyományú felekezeti gimnáziumokban tanultak, és ezeknek a viszonylagos autonómiájából következően aktív szellemi közegben ismerkedtek meg az újdonságokkal is. Az állami középiskolákban a jogi, hivatalnoki pályára készülő diákoknak elsősorban, de másoknak is minden olyan tudást igyekeztek megtanítani a tanárok, amelyeket egyetemi tanulmányaikban, majd a az állásukban is előnyükre válva hasznosíthattak. Tették ezt szinte a „találmányok” felfedezésével egy időben.
A magyarországi gyorsírástanításra vonatkozó első feljegyzés a Székesfehérvári városi alreáltanoda 1859/60. tanév végi Évkönyvében található: kötelező tárgyként tanították „azon gyorsírási jelekkel, amelyeket Szombathy Ignácz Gabelsberger rendszerének magyar alkalmazásában alkotott és használt már az ötvenes években” (Gopcsa, 1918:53).
A szegedi piarista gimnáziumban (Szeged sz. kir. városi r. kat. Dugonics András Kegyesrendi Gimnázium) a tanulók a többi egyházi iskolához képest világiasabb jellegű nevelésben-oktatásban részesültek, és az intézményben magas szintű „piacképesebb” tudást szerezhettek. A tanári kar híres önképző-, szavalókör, ének- és zenekar, valamint Aero Kör működtetésével további lehetőségeket adott a tanulók tehetségének a kibontakoztatásához. Sajátos jelleget adott a gimnáziumnak, hogy már az 1863/64. tanévtől gyorsírást tanítottak. 1878-tól Bódogh János, aki gyorsírás tankönyvet is írt, tanította a diákokat a gyorsírásra. Szegedi Gyorsíró címmel egy ideig lapot is jelentettek meg (Blazovich, 2007:179).
Ugyancsak a német Gabelsberger írásrendszerének felhasználásával Markovits Iván 1860-ban készítette el magyar nyelvű gyorsírását, amelynek a tanítását hamarosan több gimnáziumban megkezdték rendkívüli tárgyként. A gyorsírás oktatásában mindig élen jártak a rendszerek megalkotói, akik ezen a módon is terjesztették a saját gyorsírásukat. A Budapesti Református Gimnázium 1871/72. évi értesítője szerint „A jelen iskolai évre az iskolai elöljáróság részint, hogy a kor követelésének, részint a szülők óhajának eleget tegyen, a kötelezett ének és szabadkézi rajz melléktárgyak mellé kötelező tárgyul felvette még a szépírást, a gyorsírászatot és a francia nyelvet, s a VI. és VII. osztálybeliekre kötelező gyorsírászatot Markovits Iván tanítja” (Kondói Kis, 1928:15).
Kónyi Manó, az Országgyűlési Gyorsiroda vezetője Pesten, a német nyelvű állami gimnáziumban sajátította el a gyorsírást 1859-ben, mégpedig a másik legnépszerűbb rendszert, a Stolze-féle gyorsírást. Az ő biztatására és együttműködésével készítette el Fenyvessy Adolf ennek a rendszernek a magyar nyelvű áttételét: „Nagyon sokat jártam ebben az időben hozzá s a gyorsírás gyakorlásába akárhányszor annyira belemelegedtünk, hogy oly késő lett, hogy kénytelen voltam az éjszakát nála tölteni. Fenyvessy éjjel-nappal dolgozott […] s munkájával 1860. őszén el is készült, ugy hogy 1862-ben […] már tanította a gyorsírást a pesti gimnáziumban és a pesti reáliskolában” (Gopcsa, 1918:9).
A pozsonyi kir. kat. Főgimnáziumban az 1873/74. iskolaévben kezdte tanítani rendes tanári minőségben Dohnányi Frigyes a mennyiségtant (szám- és mértant) az 1-5. osztályban, melléktantárgyként pedig a gyorsírást az 5-8. osztálybeli önként jelentkezőknek. Pozsonyi gimnáziumi tanárként 1902-ig 1302 tanulót ismertetett meg a saját gyorsírási rendszerével (Kumlik, 1937:61-62).
A gyorsírás pécsi főreáltanodai tanításáról is szolgálnak feljegyzések. Egy 1870. évi jegyzőkönyv adatai szerint „12.) Az igazgató – (Szauter Antal) – a rendkívüli tantárgyak ügyében intézkedést óhajt tenni. Tekintve a gyorsírászat szükségességét, a tanári kar azon óhajt nyilvánítá, hogy a III. és IV osztály tanulóira nézve e tárgy kötelezett tantárgynak nyilváníttassék, annál is inkább, mivel e tárgy megtanulása sem költséggel, sem pedig oly fáradsággal egybekötve nincs, hogy a tanulóifjúság e végett más teendőit elmulaszthatná, miután úgyis csak két óra jut hetenként e szakmára” (Ernst, 1941:23).
A gyorsírás tanulásának kettős célja volt. Egyrészt az, hogy a középiskolai tanuló olyan mértékben tanulja meg a gyorsírást, hogy azt a közigazgatási és az igazságügyi szolgálatban, magánirodákban, ezeken felül minden feljegyzéskor, előadások jegyzetelésekor, kivonatos írásakor eredményesen használhassa. Másrészt az, hogy a legtehetségesebb diákok a gyorsírásnak a magas fokát, a beszédírást is elsajátítsák, és a beszédírási szakmákban helyezkedhessenek el. A parlamenti gyorsírók, a városi gyorsírók, a törvényszéki gyorsírók, a hírlapíró gyorsírók utánpótlását mindig a középiskolai gyorsíró körökből (tanfolyamokról) kikerültek adták a 19. század második felében (Nosz, 1930:8-9).
A pályaválasztás meghatározta a gyorsírástanulás folyamatát és végeredményét is, a gimnáziumokból a felsőoktatásba törekvő fiúk a választható tárgynak a tanórán való tanulásán túl szakköri keretben is foglalkoztak a gyorsírással, tudásukat sokoldalúan – például versenyeken való részvétellel is – fejlesztették.
Miért és hol tanulták a lányok a gyorsírást?
A nők közép- és felsőfokú oktatása társadalmi és politikai harcok eredményeként a dualizmus korában alakult ki Magyarországon. Szigorú értelemben az 1896-ban létrejött leánygimnáziumok és az állam által támogatott, a felsőbb leányiskolákra épített gimnáziumi tanfolyamok számítottak a középfokú leánynevelés intézményeinek, azonban a lányok középfokú oktatásáért indított társadalmi mozgalom és harc az 1860-as években Magyarországon a felsőbb leányiskola eszméjével kezdődött.
Az első polgári női pálya, amelyet az előítélet a legkönnyebben megengedett: a nevelés, a tanítónői hivatás volt. A folyton növekvő számú pályaválasztók következtében a tanítónői pálya telített lett, ezért a kenyérkeresetre utalt nők újabb pályákra tódultak és mind több foglalkozást kívántak meghódítani. A polgári nők osztályhelyzetének leginkább megfelelő pálya a tisztviselői, amely azzal az előnnyel is járt, hogy a felkészülés relatíve olcsóbbnak bizonyult egyéb szakmáknál. Ekkor még nagyon kevés és túl drága a leánygimnázium, az egyetem pedig vagy nincs nyitva, vagy csak nehezen érhető el a nők számára, és igen sok kiadással is járt. Ehhez járult még az is, hogy a lányok kiképzésére nem is akartak annyit áldozni, mint a fiúkéra, a férjhez menés lehetősége sem volt kizárva, bár egyre csökkent a „jó parti”, és egyre több nő kénytelen volt megmaradni kereső foglalkozásában a férjhez menetele után is.
A századfordulóra egyre világosabb lett, hogy sem a felsőbb leányiskolák, sem a polgári leányiskolák nem tudják kielégíteni a középosztály leányainak igényeit. Ekkor már egyre több nő kényszerült arra – akár a családban, akár az egyedül élők között –, hogy fizetett munkát vállaljon. Ezzel párhuzamosan az otthoni munka fokozatos „elértéktelenedését” jelentette a viszonylag gyors kereskedelmi és ipari fejlődés. Nyilvánvalóvá vált, hogy a polgári leányiskolák nem adtak olyan tudást a lányoknak, amelyet használni tudtak volna a családi szférán kívül végzett munka során. A kérdés társadalmi igénnyé fogalmazásához nagyban hozzájárult az ekkor már virágzó nemzetközi és magyarországi nőmozgalom is. A polgári leányiskola gyakorlati képzést is adott, de ez tulajdonképpen csak a családon belüli feladatokra való felkészítést jelentette.
A gyors- és gépíró tisztviselőnők helyzetét, gondjait vizsgálva a korabeli szaklapok, folyóiratok anyagaiban, választ kapunk arra a kérdésünkre, hogy mi volt az oka a lányok, asszonyok álláskeresésének és a gyorsíró végzettség megszerzésére való törekvésüknek.
Az Írásban megjelent egyik cikkében Engelmann Lujza azt írja, hogy a kapitalizmus akkori fejlődési fokán már nemcsak a munkásasszonyoknak kellett kereset után nézniük, hanem a polgári család nőtagjait is kenyérkeresetre szorítják a gazdasági, társadalmi viszonyok. A polgári osztálybeli férfiak egyre nagyobb része nem képes ugyanis a „rangjához illő” életmódja fenntartásához szükséges anyagiakat előteremteni. A nők a „megfelelő házasságkötésben” sem reménykedhettek, ez is a polgári származású kereső nők számának a gyarapodását eredményezte (Kalotay, 1997:82).
A hivatali, irodai pályára készülő lányok kötelező gyorsírástanulásának a célja inkább a praktikum, a tanítás ideje is rövidebb volt. A női kereskedelmi szaktanfolyamokon heti 3 órában tanultak gyorsírást, s a 8 hónapig tartó tanfolyam célját így határozták meg: „Azon kereskedelmi, szak- és irodai főbb ismeretek, valamint gyakorlati ügyességek elsajátítása, amelyekre az életben a nőknek, akár mint könyvvivőknek, pénztárnokoknak, levelezőknek és egyéb üzleti alkalmazottaknak … szükségük van.” (Galamb, 1941:57).
A gyorsíró-, szépíró- és gépíróiskolákban is lehetőségük volt a gyorsírás tanulására: „1. §. A gyorsíró-, szépíró- és gépíróiskolák és tanfolyamok célja, hogy azok részére, akik az ilyen irányú ismereteket iskolai tanulmányaik során meg nem szerezhették vagy ezeknek kellő gyakorlatával nem rendelkeznek, a tanulást vagy ismereteik továbbfejlesztését lehetővé tegyék” (M. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter 1927. évi 70.446. V. számú rendelete).
Az egységes magyar gyorsírás korszakáig a gyorsíró-szakiskolák nem csupán kiképezték az irodai pályára készülő gyorsírókat, hanem a gyorsírói képzettségről szóló bizonyítványokat is az egyes szakiskolák állították ki. A képzés egységessé tételéről gondoskodott a fenti rendelettel a m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter azzal, hogy megszervezte az ezen a területen elhelyezkedni kívánók számára külön az országos vizsgálóbizottságot, Irodai Gyorsírókat és Gépírókat Vizsgáló Országos Bizottság néven (Galamb, 1941:22-23).
Rendkívüli vagy kötelező tantárgy a különböző oktatási intézményekben
A gimnáziumokban
A gyorsírást a középiskolákban az 1883. évi középiskolai törvény kiadása óta rendkívüli tárgyként tanították a főgimnáziumokban és főreáliskolákban, majd az 1924. évi XI. t. c. alapján létesített gimnáziumokban, reálgimnáziumokban és reáliskolákban, valamint az 1926. XXIV. t. c. alapján szervezett leánygimnáziumokban, leánylíceumokban és leánykollégiumokban is. Ezek az iskolafajták jogi elődei voltak az 1934. XI. t. c. alapján létesített gimnáziumnak (leánygimnáziumnak), és mindegyikben a gyorsírás tanítását csak rendkívüli tanfolyamok keretében karolták fel.
Az 1920-22. iskolai években a 110.490/1920. V. K. M. rendelet értelmében átmenetileg heti egy órában rendes tárgyként tanították a középiskolák negyedik osztályában a gyorsírást. Ez az egy óra azonban nem bizonyult elegendőnek arra, hogy a jegyzetelésre alkalmas szintre eljuttassák a gyorsírást tanulókat.
Az 1922-23. tanévtől a 42.922/1922. V. K. M. rendelet a gyorsírás tanítását ismét rendkívüli tárgyként írta elő.
A gyorsírás a kereskedelmi iskolákban
A kereskedelmi szakoktatás kezdetben a felső kereskedelmi szakiskolák feladata volt. A 81.000/1915. V. K. M. rendelettel kiadott tanításterv a felső kereskedelmi iskolákban a gyorsírást a rendkívüli tárgyak közé iktatta: „A nem kötelező tárgyak tanulására a tanulók szabadon vállalkoznak. Azok számára azonban, akik jelentkeznek, a nem kötelező tárgy épp oly kötelező, mint a többi. Heti hat, nem kötelező óránál többre egy tanuló sem vehető fel. Oly tanulókat, akiknek általános előmenetele gyenge, a tanári kar eltilthat nem kötelező tárgyak tanulásától.” (Gopcsa, 1918:177).
Az 1916-17. iskolai évtől kezdve a 99.000/1916. V. K. M. rendelet értelmében kötelező rendes tárgya lett a gyorsírás a felső kereskedelmi iskola alsó osztályának heti 2 órában.
Ugyancsak ennek a rendeletnek az alapján a középső osztályban nem kellett kötelező tárgyként tanítani, viszont a felső osztályosok számára a megfelelő létszámú jelentkező esetén gyorsírókört kellett felállítani. A német gyorsírás is ekkor kapott helyet a felső kereskedelmi iskola nem kötelező tárgyai sorában.
A 68.000/1927. számú V. K. M. rendeletével kiadott négy évfolyamú felső kereskedelmi iskolák tanítási tervében a gyorsírás mind a négy évfolyamban kötelező tantárgyként szerepelt, az első évfolyamban heti két órával, a három felső évfolyamban heti egy-egy órával (Radnai, 1927:11).
A női kereskedelmi szaktanfolyamokon
A 19. század végén a női kereskedelmi tanfolyamokat szervező 1890. évi 59.258. V. K. M. számú rendelet a magyar és a német gyorsírást a szaktanfolyamok rendkívüli tárgyai közé sorolta. Ezt a 26.033/1900. évi V. K. M. rendelet változtatta meg, és a tanfolyamok kötelező tárgyává tette, a gyorsírás tanítását heti 3 órában írta elő. Ugyanekkor a női kereskedelmi szaktanfolyamra épülő nyolchónapos továbbképző tanfolyamot is létesítettek. A gyorsírás itt is 3 óra volt hetenként.
A polgári iskolákban
A magyar kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter 1928. július 31-én kelt 45.501/1928. számú rendeletével bocsátotta ki a polgári iskolák rendkívüli tárgyainak a szabályzatát. Ebben a polgári iskolák rendkívüli tárgyai között a gyorsírást is ott találjuk a német társalgás, a gépírás és a rajz mellett (Galamb, 1941:50-53). Ezt megelőzően ebben az iskolatípusban a gyorsírás rendszeres tanításáról országos szinten nem beszélhetünk, hiszen az ország 378 polgári fiú- és leányiskolája közül (a fővárosi iskolákon kívül) csupán 15 iskola szerepel a gyorsírás tanításának statisztikájában. „Ezen iskolák közül hét Budapest közvetlen környékén van, három a kulturális gócpontokon (Szeged, Debrecen), három nagyobb iparos-kereskedő városban s csupán 2 iskolában tanították a gyorsírást ősfoglalkozó helységben, de ezek viszont más kultúrgócpontok közelében fekszenek” (Bartha, 1927:38).
A gyorsíró (és gépíró) magániskolákban és tanfolyamokon
Az 1920-as években már egyre nagyobb szerep jut a magániskoláknak, amelyek kötetlenebb tanulmányi idővel gyakran heti 6-8 órában tanították a gyorsírást. (Kalotay–Kökény, 1977:276). Az iskolatípus szerepet játszott abban, hogy a fehérgalléros női munka – ha vontatottan is, de – terjedt Magyarországon. Ebben az oktatási formában azok tanulhattak, akik legalább az elemi iskola hatodik, illetve a polgári iskola második osztályát sikerrel elvégezték. Az iskolában a (magyar vagy idegen nyelvű) gyorsíráson és gépíráson kívül tanítottak még olyan tárgyakat, amelyek a gyorsírás vagy a gépírás tökéletesebb és eredményesebb gyakorlati alkalmazását elősegítették, például szépírást, helyesírást, nyelvtant, fogalmazást, levelezést, kereskedelmi alapismereteket, idegen nyelvet. Ezeknek a tanítása, tanulása azonban nem volt kötelező (Galamb, 1941:29).
Kötelező a gyorsírás tanítása a középiskolákban
A huszadik század harmadik évtizedében – különösen az után, hogy a több és egymással versengő gyorsírási rendszerek helyett az egységes magyar gyorsírás lett a hivatalosan elfogadott gyorsírási rendszer – egyre gyakrabban és erőteljesebben hangzott el az igény a gyorsírás kötelező középiskolai tanítására. A gyorsírástanítás kiemelkedő szaktekintélyein (Kiss József piarista tanár, Kondói Kiss József református gimnáziumi tanár, Galamb Ödön állami reálgimnáziumi tanár, Eckerdt Elek állami felsőkereskedelmi iskolai tanár, a polgári iskolai tanárképző intézet tanára stb.) kívül a Magyar Gyorsírók Országos Szövetségének tagjai, valamint nagy számban a középiskolai igazgatók is síkra szálltak a gyorsírás kötelezővé tételéért (Nosz, 1930).
1. számú táblázat: Középiskolai igazgatók a kötelező tanításról (Nosz, 1930:43-45. alapján)
| Név | Iskola | Osztály | Heti óraszám |
| Bársony János | Községi Felsőkereskedelmi Iskola, Kaposvár | A gimnázium, esetleg a polgári iskola III.-IV. osztályától | |
| Bíró Lajos dr. | Leánylíceum, Kaposvár | III. vagy IV. osztálytól | 2 |
| Cseh Gusztáv | II. számú Polgári Fiúiskola, Miskolc | Feltétlenül kívánatosnak véli a gyorsírásnak kötelező tanítását. | |
| Domby László | Ref. Leánygimnázium, Miskolc | V. és VI. osztályban | 1 |
| VII. és VIII. osztályban | Gyorsírókör | ||
| Gálos Ferenc | Polgári Fiúiskola, Kaposvár | Örömmel üdvözölte az üdvös gondolatot. | |
| Hollós János | Ev. Líceum, Sopron | Praktikus szempontból igen helyes dolog, de nagyobb óraszámban kell tanítani. | |
| Lauringer Jenő | Széchenyi Főreáliskola, Sopron | A gyorsírás kötelező bevezetésének semmi akadálya nincs. | |
| Matthiasz Artur | Reálgimnázium, Szentgotthárd | III. osztálytól | 1 |
| Perepatits István | Reáliskola, Szombathely | A tanterv revíziójával a gyorsírást a kötelező tárgyak sorába kell iktatni. | |
| Pongrácz Károly | Somssich Pál Áll. Reálgimnázium, Kaposvár | III. vagy IV. osztálytól | 1 |
| Sárközyné Bernhardt Anna | Polgári Leányiskola, Kaposvár | III. és IV. osztályban | |
| Schwarz Kálmán | Állami Leánygimnázium, Sopron | A középiskolák tananyagába, mint új tárgy, minden különösebb nehézség nélkül lesz elhelyezhető. | |
| Steiner Miklós | Premontrei Gimnázium, Szombathely | Helyénvalónak tartja, olyan formában, hogy a rendes órák keretébe óratöbblet, emelés nélkül szorítsák be. | |
| Sziklay Jenő dr. | Bencés Gimnázium, Sopron | IV. osztálytól | |
A gyorsírás kötelező középiskolai tanítására a „minisztertanács már 1929 december hó 6-án tartott ülésében egyhangú határozattal mondotta ki, hogy a gyorsírást kötelező tantárgyként a középiskolák tantervébe fel kell venni. Bethlen István gróf akkori miniszterelnök a kötelező gyorsírástanítás érdekében számos alkalommal exponálta magát, a bevezetéssel összefüggő több szaktanácskozáson személyesen elnökölt, a képviselőházban a minisztertanács határozatának végrehajtásáról félre nem érthető határozott nyilatkozatot tett és Klebelsberg Kuno gróf akkori kultuszminiszter a legnagyobb megértéssel és örömmel vállalta a kötelező gyorsírástanítás elrendelésével kapcsolatos összes kérdések előkészítését és a terv megvalósítását akadályozó nehézségek elhárítását” (Traeger, 1933-4-5). A vizsgált időszakban a bevezetésére még nem került sor, azt csak az 1932. évi 31.591. számú rendeletével tette kötelezővé a m. kir. vallás és közoktatásügyi miniszter, amelynek utolsó paragrafusa a gyorsírókörök felállításáról is intézkedett: „7.§. A fiú- és leányközépiskolákban és a leánykollégiumokban gyorsírókör létesítendő, amelyben a tanárelnök vezetése mellett a gyakorlóórák vezetésében, mint előadók a gyorsírásban kiváló tanulók is közreműködhetnek” (Galamb, 1941:53).
„Így tanultam meg a gyorsírást”
Kappa György: „a Kozma-gyorsíróiskolában kezdtem meg a gyorsírás tanulását. Hozzá kell tennem, hogy igen nagy kedvvel, mert akkor az érettségi után fél évig csak állás után szaladgáltam s alig vártam már, hogy valami komoly dologgal foglalhassam el magam. […] azt gondoltam, hogy ha már vizsgát teszek, leteszem a 200 szótagos elsőrendű vizsgát. […] ezután abbahagytam pár hétre a gyorsírást. Sokat tépelődtem, érdemes-e folytatni, hiszen egy állami vagy városi álláshoz máris megvan minden képesítésem, legalább is gyorsírási tekintetben. […] Részt vettem számtalan 300 és 350-es, valamint kilenc 400 szótagos versenyen. Legjelentősebb versenyem azonban a parlamenti szakvizsga volt, melyet hatodmagammal tettem le. Gyorsírási pályám fénypontja pedig az országgyűlési gyorsirodai kinevezés volt.” (Kappa, 1936:196-197).
Margulit Lívia: 1928 májusában csonthártyagyulladás három hosszú hétre ágyhoz kötött […] Kapóra jött, hogy május utolsó napjaira hirdették a rádió-gyorsírótanfolyam megnyitását. Édesapám megvette a gyorsírókönyvet és én […] nagy ambicióval és munkakedvvel vetettem bele magam a gyorsírástanulásba. […] Egy évig és 11 hónapig a hét minden csütörtökjén, illetve később péntekjén […] figyelve-figyeltem az előadást és szívtam magamba a gyorsírástudományt. […] Tanulásom második évének végén a gépírás elsajátítása végett szakiskolába iratkoztam, rendszeresen bejártam a Gyakorló Gyorsírók Társasága gyakorlóóráira és készülni kezdtem a gyorsírástanítói vizsgára. […] Ezután már gyors iramban haladtam a gyorsírási létrán. Miközben letettem a gyorsírás-, gépírás-, szépírástanítói vizsgákat és a különbözeti vizsgálatot kereskedelmi szakismeretekből, megtanultam a német és francia gyorsírást s a magyar gyorsírással erősen közeledtem a hölgybajnokság felé. […] Ha pályám fölött gondolkodom, rá kell jönnöm, hogy az én törekvéseimnek a 300 szótag felett tulajdonképpen nem volt gyakorlati értelme. A gyakorlati életben, az irodában, hivatalban, magánéletben – természetszerűleg – nem használhatom ezt az óriási sebességet, melyet elértem, a parlamentbe pedig törvényeink alapján nő nem kerülhet be, mint gyorsíró.” (Margulit, 1936:200-201).
Összegzés
A tisztviselői, irodai munkáknak a nők általi birtokba vétele a huszadik század első felében komoly akadályokba ütközött, mivel a nők 1945-ig nem végezhettek jogi tanulmányokat. Ennek hiányában nem vállalhattak közhivatalban állást, számukra a magántisztviselői pálya állt nyitva, ahol nem voltak (szigorú) képzési követelmények. A közhivatalokban a fogalmazói szak alatt álló szinten a négy középiskolai osztályt végzett, napidíjas vagy kezelői státusba sorolt nők, mindenekelőtt a titkárnők, a gyors- és gépírónők stb. előtt nyílt meg csupán az elhelyezkedés lehetősége. 1930-ban ötezer női tisztviselő volt hazánkban, ami a közhivatali alkalmazottak 14%-a, holott az összes tisztviselői és értelmiségi hivatású kereső harmada nő volt ebben az időben. Az újságírói karrier előszobája lehetett egyébként a gyors- és gépírás, amely szinte az első percben kifejezetten női hivatásként jelent meg, és amely egyúttal a női irodista talán leggyakoribb típusának is megfelelt. Az írógép elterjedése tovább egyengette az utat a női szellemi munkavégzés terjedése előtt (Gyáni, 2009).
Irodalom
A m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter 1927. évi 70.446. V. számú rendelete a
gyorsíró-, szépíró- és gépíróiskolák engedélyezése tárgyában. Budapesti Közlöny, 1927. december 3.
Bartha Béla: A gyorsírásoktatás helyzete a polgári iskolában. Gyorsírástudomány, VIII. évfolyam, 5. szám, 1927.
Blazovich László (2007): Szeged rövid története. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged.
Ernst Jenő (1941): Vikár Béla élete, kora és gyorsírástörténelmi szerepe. Az Egységes Magyar Gyorsírás Könyvtára 203. szám, Gyorsírási ügyek m. kir. kormánybiztossága, Budapest.
Fehér Katalin: Leánynevelésünk és a felvilágosodás kori magyar sajtó. Magyar Könyvszemle, 115. évfolyam 2. szám, 1999. 231-241. http://www.epa.oszk.hu/00000/ 00021/00021/005-171.html [2010.04.30.]
Galamb Ödön (összeáll.): A gyorsírás, szépírás és gépírás jogszabályai a gyorsírási ügyek m. kir. kormánybiztossága idején 1926-1941. Irodai Gyorsírókat és Gépírókat Vizsgáló Országos Bizottság, Budapest, 1941.
Gopcsa László (1918): A magyar gyorsírás története. Várnay L. Könyvkiadó Hivatal, Szeged.
Grlica, Mirko: Félresikerült férfi? Semmiképpen! Vázlatok egy tanulmányhoz a nők helyzetéről az osztrák-magyar monarchiabeli Szabadkán. Üzenet 2006/1. http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/115/grlica.html [2010.04.26.]
Gyáni Gábor: Társadalmi nemek a munkaerőpiacon a polgári Magyarországon. RUBICON 2009/4. http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/tarsadalmi_nemek_a_munkaeropiacon_a_polgari_magyarorszagon#top [2010.04.30.]
Kalotay Kálmán–Kökény Lajos (1977): A gyorsírás elmélete és története. Tankönyvkiadó, Budapest.
Kalotay Kálmán: Lehetnek-e a nők országgyűlési gyorsírók? I. Gyorsírók és Gépírók Lapja, XLVII. évfolyam, 4. szám, 1997. 82-83.
Kappa György: Hogyan értem el az országos gyorsíró bajnokságot? Az Írás. XXVI. évfolyam, 1936. július
Kondói Kis József (1928): A Kónyi Manó vándordíj ünnepe. Az Egységes Magyar Gyorsírás Könyvtára. 2. szám, Magyar Gyorsírók Országos Szövetsége, Budapest.
Kumlik Emil (1937): Dohnányi Frigyes 1843-1909. Egy magyar gyorsíró élete és munkássága. Az Egységes Magyar Gyorsírás Könyvtársa 129. szám, Gyorsírási ügyek m. kir. kormánybiztossága, Budapest.
Margulit Lívia: 40 szótagtól 400-ig. Az Írás. XXVI. évfolyam, 1936. július
Nosz Gyula (szerk.) (1930): A gyorsírás kötelező tanítása a középiskolákban és a polgári iskolákban. Az Egységes Magyar Gyorsírás Könyvtára, 24. szám, Magyar Gyorsírók Országos Szövetsége, Budapest.
Radnai Béla: A gyorsírás a felsőkereskedelmi iskolák tanítástervében. Gyorsírástudomány, VIII. évfolyam, 2. szám, 1927.
Traeger Ernő (1933): Dr. Karafiáth Jenő és a kötelező gyorsírástanítás. Az Egységes Magyar Gyorsírás Könyvtára 65. szám, Magyar Gyorsírók és Gépírók Országos Szövetsége, Budapest.
hajdicsné varga katalin ph.d
Chapters from the history of administrative skills vocational training
Optional and compulsory training of shorthand writer men and women
In
This essay presents the shorthand writing as optional and compulsory subjects in the different school types with the help of regulations and periodicals.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése